Negyedik fejezet

Sziasztok!
Ne haragudjatok a sok késésért, de elég sok minden közbe jött, amik miatt eddig nem tudtam feltenni a részt. Illetve abba a nagy hibába estem, hogy elkezdtem a fejemben kitervelni egy másik történetet, aminek az írásába is belekezdtem már. Mostanában pedig csak ehhez az új történethez van ötletem és kedvem is. DE ez még nem jelenti azt, hogy a Five Hundred Years-t nem fogom folytatni, csupán sokkal lassabban fognak érkezni a fejezetek. Remélem tetszik az új rész:)
Puszi, Zoé
4. fejezet

Utolsó kenet

Bernadea Ebba Chadda

Syrill volt a legóvatosabb, legkörültekintőbb sofőr, akivel eddig találkoztam. Minden közlekedési szabályt betartott, pont úgy vezette a piros Mini Cooperét, mint a forgalmi vizsgán a tanuló kocsiját. A Camelot kék neonfényei, illetve a dübörgő zene már messziről megadta a szórakozóhely pontos helyét. Sofőrünk befordult a parkolóba, ahol játszi könnyedséggel elvégzett egy bal-hátra parkolást. Amint leállt az autó, Claire abbahagyta a telefonja nyomkodását és szinte kivágódott a járműből.

- Siessetek már! Mire beérünk már minden valamire való pasi foglalt lesz! – Idegeskedve toporzékolt, s kinyitogatta az ajtókat, mint egy erős célzás arra, hogy haladjunk. Miranda most mozdult meg az út során először, kitette a hosszú, kecses lábait, majd a végtagjait követte a teste többi része is. Legutoljára én és Syrill szálltunk ki. Miután a barna hajú barátnőnk ellenőrizte a kocsi zárait, elindultunk a kastélyt formázó, emberektől nyüzsgő éjszakai klub felé.

- Tudtátok, hogy minden estére jut minimum 10 kocsi lopás? – Kezdte a mondandóját Miranda a maga tudálékos hanghordozásával.

- Ne most, Mir. Ez nem az a hely – Claire finoman megpöckölte barátnője homlokát, aki nem kevés túlzással kapott az említett testrészéhez, mintha hatalmas fájdalmat kellene elviselnie.

- Ne aggódj, Syrill. Az a Cooper akkor is itt fog állni, mikor kivonszoljuk kettőjüket részegen az épületből – Biztatóan elmosolyodtam az aggódó barátnőmre, akiben az említett statisztika felélesztette a kocsija iránt való aggódását. A belépőjegyek megvétele után kétfelé vált a kis csapatunk. Claire és Miranda a bárpulthoz mentek megalapozni a bennük lévő nem kevés alkohol mennyiséget. Az előbbi szőke hajú leányzó természetesen pillanatok alatt behülyített magának egy pasit, amint az ő zsákmánya már biztos volt, szerzett egyet Mirandának is, aki látszólag nagyon tiltakozott az ötlettől, viszont amint meglátta a számára hozott pasit, minden ellenkezése szertefoszlott. Én Syrillel a tánctérre mentem, ahol mozogni kezdtünk a dübörgő, elektronikus zene ütemére. Amint meghallottuk a Timmy Trumpetsől a Freakst egyként sikítottunk fel a tömeggel. Nem sok ideig táncolhattunk egyedül, ugyanis egy szőke hajú, magas, sportos testalkatú férfi lépett mögé. A kezeit barátnőm csípőjére tette és egy határozott mozdulattal magához húzta. Elvigyorodtam azon, ahogy az általában visszafogott barátnőm olyan módon kezdett el öl táncolni a fiúval, mint még sosem láttam. Szerencsére esélyem sem volt harmadik keréknek érezni magam, ugyanis az én csípőmre is erős kezek kerültek, amik a mögöttem álló férfihez húztak. Az illata elárulta, így felismertem hátrapillantás nélkül is. Daniel. Az utóbbi időben egyre több időt töltöttünk együtt, de eddig nem léptük át a barátság határait, azonban mind a kettőnkben ott volt a vonzalom, ami ezt nagyon megnehezítette. Talán a ma este lesz a vízelválasztó. Az egész testemmel hozzásimultam, együtt mozogtunk a lüktető remixre. Nem tudom, hány számot táncolhattunk végig, viszont körülöttünk az emberek fogyásnak indultak, ahogyan az éjszaka egyre későbbi órákba lépett. Már szemben táncoltunk egymással. A kezei a fenekemen pihentek az ajkai pedig hol a nyakamat, hol az én ajkaimat cirógatták. Én már vágytam arra a csókra, és rajta is látszott, hogy minden önuralmára szüksége van ahhoz, hogy ne vegye birtokba az ajkaimat. Habozott. Vajon miért? Mert azt hiszi, hogy én nem akarnám? Vagy, hogy korai lenne? Számos kérdést fel tudtam volna tenni, de inkább felnéztem rá, majd a számat az övére szorítottam. Amint végigsimítottam a nyelvemmel az ajkain, azok engedelmesen szétnyíltak és beengedték a nyelvem a szájába. Ezután már ő sem igényelt különösebb biztatást, úgy csókolt, mintha évek óta arra várt volna, hogy újra érezze az ajkaim ízét. A szenvedélyes, vággyal teli csókjai újabb emlékeket ébresztettek bennem.

1493, Róma

Cesare birtokunkon való tartózkodása a vége felé közeledett. Minden napját azzal töltötte, hogy próbálta meggyőzni a férjemet arról, hogy jobb nem konfliktusba kerülni a pápával, mert annak haragja elől senki sem menekülhet. A lehető legválasztékosabb módon próbálta meggyőzni Nathant, ő azonban csak elutasító válaszokat adott. Részben megértem, hiszen a családunk hatalma egyedül vetekedik a pápáéval, és ha hozzávesszük még Franciaországot is, akkor fényévekkel erősebbek vagyunk a pápai udvarnál. Ezt a férjem pontosan tudta, s ez az oka annak, hogy nem volt hajlandó megmásítani a döntését. Hiába próbáltam beszélni vele, rám sem hallgatott. Én annak a híve vagyok, hogy néha nem árt fejet hajtani egy kisebb erőnek, ugyanis ezzel tiszteletet és szövetségeseket lehet szerezni. Nathan módszerével pedig csak ellenségeket. A nagy teremben ültem a férjem, Cesare és de la legbizalmasabb barátaival. Egyedül csak nekik adott a szavukra, voltak olyan esetek mikor nekik sem. Már elég sok ideje itt ültünk, azt nem tudom, hogy nekem miért kellett részt vennem ezen a megbeszélésen, hiszen nem sok, gyakorlatilag semmi beleszólásom sem volt a dolgok kimenetelébe.

- Ha megbocsátanak uraim. Az ilyen stratégiai megbeszéléseket nem női füleknek találták ki – bocsánatkérő pillantásokkal illetem a jelen lévő férfiakat. Mikor elindultam volna egy erős kéz kulcsolódott a csuklómra, s megszorította azt.

- Maradsz. – Nathan fenyegető, parancsoló hangjának nem sokan mernek ellenállni. Ha más helyzetben lettem volna, én se mernék. Nem arról van szó, hogy lázadó típus lennék, aki mindig az ellenkezőjét teszi annak, amit mondanak neki, hanem mert Nathan a férjem és nem a főnököm. Sokak szerint ezt a kettő kéz a kézben jár, hogy a feleségeknek meg kell hunyászkodniuk a férjük előtt. Én sosem osztottam ezt a véleményt.

- A szobámban leszek – Le sem vettem a szemeimet Borgia bíborosról, a tekintetünk összefonódott, ahogyan ő is rám nézett. Kitéptem a csuklómat a szorításból, majd magabiztos léptekkel elhagytam a termet. A szobámhoz vezető folyosó egyik díszes mintákkal díszített ablak párkányára ültem. Esélyem sem volt leesni, ugyanis az ablak zárva volt a párkány pedig széles. Nem kellett sokáig itt üldögélnem, hamarosan lépések zaját hozták a folyosók. Pár pillanattal később pedig a léptek tulajdonosát is megpillantottam. Vörös bíborosi köpenyt viselt, a hozzá illő sapkával. Sötét haját gondosan a fülei mögé fésülte.

- Mi dolga van önnek Borgia bíboros az én szobámban? – Csupán akkor szólítottam meg mikor be akart kopogni a piszkosfehér ajtón. Felálltam az ablak ülőalkalmatosságnak használt részéről, de nem mentem oda a férfihez. Nekitámaszkodtam a folyosó falának. Cesare lassan fordult meg, nyoma sem volt az arcán a rajtakapottak zavarának.

- Önt kerestem. – A mondandója rövid és tömör volt. Igaz nem ismerem régóta, de annyit már sikerült leszűrnöm, hogy nem szokása a mellébeszélés. – Gondolom, már tudja, hogy ma indulok vissza a Vatikánba. – Tett pár lépést felém. A folyosó keskenysége, illetve a hosszú lépései miatt közelebb került hozzám, mint azt illett volna.

- Ez esetben, jó utat. – Az arcomon nyoma sem volt az érzéseimnek, habár a szívem vadul kalapált, s minden porcikám azt súgta, hogy ne hagyjam elmenni.

- Más esetben bőven megelégednek egy ilyen búcsúval. – A jobb kezével finoman végigsimított az arcomon. Nem nézett körbe, nem érdekelte a lebukás veszélye. Olyannak tűnt, mint aki teljesen belefeledkezett a közelségembe. – De Ön már azóta kínoz, hogy megérkeztem. – Az ujjai az ajkaimra tévedtek, amiken szintén végigsimított.

- Kár, hogy a papi pályát választotta. Emiatt nem engedhet annak a vágyának, hogy letépje rólam a ruhát. – A szám sarkában megjelent egy játékos mosoly, közelebb hajoltam hozzá. A fogaimmal megharaptam az alsó ajkát, s finoman meghúztam azt.

- Nem én választottam. – Ez volt az utolsó mondata mielőtt minden önuralma el nem hagyta volna. Az ajkai kiéhezett fenevadként falták fel az enyémeket. Tudtam, hogy nem szabadna ezt tennem, de mégis minden egyes csókját, harapását viszonoztam. Utána pedig egyáltalán nem éreztem bűntudatot.

Napjaink, London

A csókjaink egyre hevesebbek és szenvedélyesebbek lettek. Daniel kezei felfedezőútra indultak a testemen, ami ellen semmi ellenvetésem sem volt. Határozottan jó érzéssel töltött el, ahogyan a nagy tenyerei a bőrömre simultak. Ennek a tökéletesnek mondható pillanatnak, a mi pillanatunknak, Claire vetett véget, ahogy közénk furakodott. A tekintete ködös volt, alig állt a lábain. Mivel a piához már hozzá van szokva a szervezete, ezért az alkohol nem üthette ki ennyire. Biztos voltam benne, hogy bevett valamit. Az arcára félelem ült ki és kétségbeesetten próbált rávenni arra, hogy menjek ki vele egy kicsit. A mögötte lévő férfira pillantottam, aki ahányszor csak hozzáért, beleremegett. Ez pedig nem az a remegés volt, ami akkor járja át a testünket, mikor szörnyen vonzódunk valakihez, akinek az érintése szinte perzseli a bőrünket. Pont az ellentéte. Rettegett a mögötte álló sötét hajú alaktól. Danielhez hajoltam, pontosabban a füléhez, hogy értse minden egyes szavam.

- Nélkülöznöd kell egy ideig a társaságomat. – ráharaptam a fülcimpájára, majd elhúzódtam volna, ha nem kapja el a csuklómat és húz vissza magához.

- Megpróbálom valahogy kibírni – az ajkai megtalálták az enyémeket, s egy hosszú csókot hintettek rájuk. Claire felé fordultam, akinek megkönnyebbülés látszott az arcán, mikor megbizonyosodott arról, hogy vele tartok. A mögötte álló srác továbbra sem szólalt meg, csupán megfogta a barátnőm kezét és a tömegen át a hátsó kijárat felé kezdte húzni. Én megfogtam Claire másik kezét, hogy ne hagyjuk el egymást a sok lökdösődő ember miatt. Amint kiléptem a hátsó ajtón az nagy hanggal becsapódott utánam. Egy sikátorban voltunk, amit csupán a klub eddig elérő kék neonfényei világítottak meg. Claire karját a vele látott férfi szorongatta, a lány arca fájdalomba torzult.

- Mi ez az egész? – Megemeltem a hangom, természetesen féltem, hiszen négy nagyobb darab férfi vett körbe minket.

- Kérlek, bocsáss meg, Bernadea. Nem volt más választásom – A szőkeség lesütötte a szemeit, annyira szégyellte magát, hogy nem merte rám emelni a tekintetét. Nem értettem, hogy miről beszél, de esélyem sem volt felfogni, hogy mi történik, mert egy tompa ütést éreztem a tarkómon és minden elsötétült.

Daniel Haynes

A bárpultnál ültem Syrillel és Mirandával. Az előbbinek egy alkoholmentes koktélt fizettem még az utóbbinak édes pezsgőt. Éppen egy számukra roppant érdekfeszítő történetet meséltek, amiből én egy személyt sem ismertem, tehát nem igazán tudott meghatni a sztorijuk. Ahogy telt az idő egyre jobban aggódtam, ugyanis még se Bernadea, se Claire vagy a tag, aki vele volt, nem került még elő. A szőkeséggel lévő sötét hajú srác valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, de hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe a kiléte. Csak abban voltam biztos, hogy nem a 19. századból ismerős. A saját gondolatmenetemből a történet egy bizonyos része szakított ki, amit Miranda mesélt éppen.

-  … és aztán szerencsétlen belefutott egy drog kartellbe, akiket elég kényes helyzetben látott meg… - A többi része nem érdekelt a mondókájának. Hirtelen beugrott, hogy honnan is volt annyira ismerős a tag. Ő az egyik bensőséges embere a város legnagyobb drog kartellének. Azon nyomban felugrottam a bárszékről és a két lány meglepett pillantásai közepette elviharozottam a kijárat felé. Abba az irányba, amerre utoljára láttam Bernadeát. Az eddig nyitva lévő kijáratot, amit azért hagytak nyitva, hogy csökkentse a klubban lévő hőséget, most zárva találtam. Tudtam, hogy okkal nem hagyták az eredeti állapotában. Eszembe sem jutott finomkodni, egy erőteljes rúgással illettem a fémajtót, ami megadta magát. A látvány teljesen megdöbbentett. Clairet ketten lefogták egy emberke pedig kétségbeesetten próbált a lábai közé férkőzni, majd minden bizonnyal a lány fehérneműjébe. Bernadea eszméletlenül hevert annak az alaknak a karjaiban, aki eddig még a szőke lánnyal volt. A férfi nem csinált semmit, csupán egy beteg vigyorral az arcán figyelte, hogy megerőszakolják a szőkeséget. Vagyis erőszakolták volna, ha nem lépek közbe. A legközelebbi fémkukának lekaptam a fedelét, amivel leütöttem az egyik tagot, aki Claire támadója volt. A másik kettő abban a pillanatban elengedte a lányt, majd nekem estek. Szerencsére sok idő állt rendelkezésemre, hogy a harci tudásomat a legmagasabb szintre fejlesszem. Nem akartam bennük komolyabb kárt tenni, csupán eszméletlenre verni őket. A harag meg az alkohol elvakította őket, igaz volt lendület meg erő az ütéseikben, de azok az előbb említett okok miatt kiszámíthatókká váltak, így ki tudtam védeni őket. Miután harcképtelenné tettem mind a három támadómat, a negyedik tagnak már nyomát sem láttam, ahogyan Bernadeáét sem. Ha eddig nem voltam elég ideges, akkor most a pattanásig feszültek az idegeim. A szőke lányhoz léptem, aki a fal tövében remegett. Ugyanazon a helyen, ahol a támadói elengedték. Az arca alapján sokkos állapotban volt. Tudtam, hogy ilyenkor nem sok értelmes dolgot lehet kiszedni belőle, de egyszerűen nem tudtam türtőztetni magam. Odaléptem hozzá, először a helyzethez képest a legnyugodtabban szólítottam meg.

 - Hogy hívták a tagot, akivel voltál? – Tettem fel a roppant egyszerű kérdést, de a lány vagy nem akarta meghallani, vagy a szavak nem jutottak el a tudatáig. Folyamatosan remegett és azt mantrázta, hogy „Ne bántsanak. Kérem, ne bántsanak!” Erre most nem volt időnk. Ki tudja, mi történik Bernadeával, amíg én itt jó pofizok ezzel a lánnyal.

- Nyugodj meg, Claire. Nagyon figyelj arra, amit most mondok neked. Próbáld összeszedni magad, s visszaemlékezni annak a sötét hajú srácnak a nevére, akivel voltál. Muszáj elárulnod a nevét. A barátnőd épsége, akár élete múlhat rajta – Mélyen a szemeibe néztem, s lassan, artikuláltan mondtam a mondókámat, bár legszívesebben ordítottam volna a megszeppent szőkeséggel, hogy bökje már ki végre azt az átkozott nevet.

- Wade... Wade Turner – Abban a pillanatban, hogy elárulta a nevet, kitárult az ajtó, amiben Miranda és Syrill tűnt fel. – Vigyétek haza, maradjatok vele az este. – Adtam ki a parancsot, majd ott hagytam a három lányt, s futottam a parkolóban lévő Maseratimhoz. Wade Turner a város drogbárójának felel, akinek hála a nagy ismeretségemnek tudom a címét, ahogyan a nevét is. Aaron Williams. A remény volt az egyetlen mozgatórugóm, ami előre vitt. Fogalmam sem volt, hogy Bernadea életben van-e még egyáltalán, csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy meg kell találnom. Williams ugyanabban az utcában lakott, mint Bernadea, sőt a vele szemközti ház volt az ő tulajdona. Miután leparkoltam az út szélén a kocsimmal, a ház hátsó részéhez mentem, ahol átmásztam a kerítésen. Az egyik földszinti ablakhoz lopakodtam, amit egy ügyes módszerrel kiakasztottam és feltoltam, hogy be tudjak mászni. A konyhában találtam magam. Miután a szemem hozzászokott a sötétséghez, kivettem egy hússzeletelő pengét a tartójából, majd elindultam a nappaliba, ahonnan a bekapcsolt állapotban lévő tévé hangja is hallatszott. Óvatosan és körültekintően közlekedtem a házban, nem akartam, hogy Aaron vegyen engem észre hamarabb. Akkor felcserélődnének a szerepek, s vadászból áldozattá válnék. Vettem egy mély lélegzetet, majd befordultam a nappaliba, ahol egy szőke férfit pillantottam meg a kanapén ülve tévét nézni.

- Akár a bejárati ajtót is használhattad volna – Mivel rajtunk kívül egy lélek sem volt a házban, ezért biztosra vettem, hogy nekem intézte a mondatát. A hangja nyugodt volt, s nem fordított rám különösebb figyelmet.

- Hol van? – Tértem egyből a lényegre. – Hol a lány, akit elrabolt az egyik embered? Hol van Bernadea? – az utolsó kérdésem végére már ordítottam. A férfi addig érdektelenül nézte a tévét, rám ügyet sem vetve, míg ki nem mondtam a lány nevét. Akkor felkapta a fejét, felállt és felém fordult. Mikor megláttam az arcát, villámként ért a felismerés a férfi kilétét illetően.

- Nathan.. azt hittem már évszázadok óta a föld alatt rohadsz – A hangomban nem kevés ellenszenv volt, szinte csöpögött belőle. Az ő arcán is meglepettség tükröződött, azonban figyelmen kívül hagyta az előbbi mondatomat.

- Hol van Berni? Hagytad, hogy baja essen? – A hangjába harag és aggodalom keveredett. – Megtanulhatnád megvédeni azokat, akik fontosak számodra. Ha nem lennél ennyire felelőtlen, akkor akkoriban is másképpen történtek volna a dolgok – Pontosan tudtam, hogy a 19. századra gondol – De nem. Te még most is képtelen vagy megvédeni azt a nőt, akit mindennél jobban szeretsz. De mit is vártam egy paptól – Szinte felforgatta a helyet valami után kutatva, minden bizonnyal a kocsi kulcsát kereste.

- Ha valami baja történik az a te lelkeden fog száradni, ugyanis a te egyik embered vitte el – Legszívesebben már itt sem lettem volna, viszont csak Aaron ismerte annyira Wadet, hogy tudhatta hova vihette a lányt.

- Melyik? – Felkapta a kocsi kulcsát és eltette egy fél automata Mann pisztolyt is.

- Wade Turner – Amint kimondtam a nevet már nyílt is a bejárati ajtó. Természetesen nekem sem volt maradásom. Beszálltunk a luxusautóinkba, s már úton is voltunk.  Aaron ment elöl az Astonjával, én pedig követtem a Maseratimmal. Ahogy elhagytuk London gazdag részét az utcák egy sötétebbek, a környék pedig egyre lepusztultabbá vált. Tipikusan olyan hely volt, ahova egy épeszű ember sem teszi be a lábát önszántából. Egy pillanatra sem tévesztettem szem elől az előttem haladó Aston lökhárítóját. Egy sikátorban parkoltunk le, pont egy ház bejárata előtt, ami minden bizonnyal Turneré. A két luxusautó határozottan nagy kontrasztban állt a lepusztult környékkel. Ahogy kiszálltunk az autókból, Aaron odanyújtott nekem egy fegyvert.

- Nem akarom megbánni, hogy a kezedbe adtam. – A világos szemei egy rövid időre rám villantak, aztán egy erőteljes rúgással megadásra kényszerítette a bejárati ajtót. Kibiztosítottam a kezemben lévő pisztolyt, majd Williamst követve beléptem én is a házba. A beltér a külsejéhez képest rendezett volt, pár fokkal nagyobb színvonalról árulkodott. Egymás mellett haladtunk, minden egyes szobába benézve. Befordultunk a hálóba, ahol Turner holtteste fogadott minket.

- Ne nyúlj semmihez, nem sokára a rendőrség itt fog helyszínelni és nem lenne jó, ha megtalálnánk a nyomainkat egy bűntény helyszínén – Adta ki a következő utasítást. Bevallom kezdett idegesíteni a fölényeskedő stílusa, de most nem volt idő arra, hogy egymás torkának essünk. Amíg Williams megnézte a hullát, addig én benyitottam egy másik szobába. Ott meg is pillantottam a még mindig eszméletlen Bernadeát, aki a földön feküdt.

- Megtaláltam! – Szóltam ki Aaronnak, miközben az ölembe vettem a lányt. – Lépjünk le – Amilyen gyorsan csak lehetett elhagytuk a helyszínt. A kocsiknál egy rövid vitát követően befektettem az Aston hátsó ülésére a lányt. – Vigyázz rá – Mondtam a férfinak mielőtt az beszállt volna a kocsiba.

- Vigyázok, én nem te vagyok – beindította a motort, majd gázt adott és már itt sem volt. Én is beültem a verdámba, s már úton is voltam hazafelé. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Valaki megelőzött minket és megölte Wadet, viszont Bernadeának nem ártott, de nem is mentette meg. Talán nem vette észre? Vagy tudta, hogy jövünk? Semmiben sem voltam biztos, csak abban, hogy a halálesetet a sajtó pillanatok alatt közölni fogja. „London egyik szegénynegyedében egy fiatal férfit holtan találtak. A halál oka fulladás volt, a torkát átvágták egy sajtvágóval, majd a saját vérével egy keresztet rajzoltak a homlokára. Feladták neki az utolsó kenetet...”

Harmadik fejezet

3. fejezet
A bál

Sziasztok!
Végre meghoztam a harmadik részt! Ne haragudjatok a késésért, de ennyit még nem szenvedtem egy fejezettel sem. Mármint nem a megírásával, hanem a gifek keresésével. Még így sem vagyok elégedett velük, de már nincs több lelki erőm a keresgetésükhöz:D Illetve még az is nagy szerepet játszik a késésben, hogy tegnap One Republic koncerten voltam.. Ryan Tedder megér egy misét..A véleményeteket ne féljetek leírni!:)

Bernadea Ebba Chadda

Még mindig jobb mintha
dobbantónak használt volna
egy biciklis.

A reggeli futás már az életem részéve vált. Minden egyes hétvégét, - ha iskolaszünet volt, akkor napot - pár nyugtató kilométerrel kezdtem. Ez a tevékenység tökéletes számomra, mert segít csökkenteni a feszültséget és arra a pár órára teljesen kitisztul a fejem. Nincsenek terhelő gondolatok, se elvárások, amiknek meg kellene felelnem. Ilyenkor csak én vagyok, a gyors lélegzetvételeim, a megtett kilométerek, a cipőm egyenletes érkezése a betonon és a fülemben dübörgő zene, ami ütemet ad a testmozgáshoz. Általában ugyanazon az útvonalon futok. Ennek a legfőbb oka az, hogy ezt a környéket már ismerem valamennyire, viszont a város nagy részét még nem és nem kizárt, hogyha véletlenszerűen választanék útvonalat, akkor a visszajutás elég nehézkes lenne, már csak a gyatra tájékozódási képességem miatt is.

Szombat volt. A hétvége első napja. 

Nem csoda, hogy az ilyen korai órákban még nem volt csúcs az utakon. A szembejövők nagy része hozzám hasonlóan futott. Igaz, hogy a hajnali kelés hétvégente nem túl sok embert vonz, viszont utána a napom többi részét frissen fogom tölteni és még az elalvással sincsenek problémáim. Természetesen ahány ember annyi féle vélemény van a futásról. Mikor a fülemben dübörgő Avicii számot egy lassú Christina Perri dal váltott fel szemöldök ráncolva megálltam nem túl okos módon, a járda közepén és minden figyelmemet az Ipodomnak szenteltem, miközben rámentem a továbblépést jelző nyílra. Ez a műveletsor pár másodpercet vett csak igénybe, viszont elég hosszú volt ahhoz, hogy mikor felnéztem egy felém robogó biciklissel nézzek farkasszemet. Szerencsére meg tudtam őrizni annyira a lélekjelenlétemet, hogy az utolsó pillanatban elugorjak az őrült elől, aki különféle szitokszavakkal dobálózott felém. Természetes, hogy neki állt feljebb. Sikerült olyan szerencsétlen módon esnem, hogy a jobb bokám alaposan megrándult. Felpróbáltam állni, azonban erős fájdalom hasított a sérült testrészembe, így inkább felhagytam a próbálkozással. Jó páran megbámultak, akik az esésemet is első sorból nézték végig, viszont senkiben sem volt annyi, hogy idejöjjön segíteni.

- Nem kell segíteni! Végül is csak azért fekszem a fűben, mert itt annyira kényelmes és véletlenül sem azért, mert nem tudok lábra állni – Nem kevés éllel, s szarkazmussal a hangomban ejtettem ki a szavakat. Éppen tovább morgolódtam volna magamban különféle be nem teljesülő átkokat szórva a sok segítőképtelen emberre, mikor egy mély férfihang intézett nekem egy mondatot.

-  Elég csúnya esés volt – Felnéztem a társaságomra, aki időközben leguggolt mellém. Szőke rövid haja volt, világos szemekkel, enyhe borostával. Fekete ujjatlan pulóvert viselt, ami szabadon láttatta kidolgozott, de nem lufi szerű karizmait. A melegítője szintén fekete volt, ahogyan a márkás sportcipője is.

- Még mindig jobb, mintha dobbantónak használt volna egy biciklis – A hangomban még mindig bujkált egy kis él, a puffogásom  utóhatásaként. Ahogyan a szemeibe néztem olyan érzés fogott el, mint ami a suliban is, amikor először megláttam Danielt. Túlságosan is ismerős volt a mellettem lévő férfi. Mikor megláttam egy kisebb égési sérülést az arcán és párat a karján, amik a felsője alá futottak be, szinte transzba kerültem. Mielőtt megálljt parancsolhattam volna magamnak,végigsimítottam a sérülésen, ami az arcát csúfította. Amint az ujjam hozzáért a sérült bőrfelülethez, özönvíz módjára zúdultak rám az emlékek. Olyan pillanatokról, amikről nem emlékszem, hogy átéltem volna. Mégis úgy éreztem, mintha egy korábbi életemre nyertem volna betekintést, amiben ez a férfi nagy szerepet játszott.

1493, Róma külbirtokai

Kinéztem az ablakon a füsttel,
segítségkiáltásokkal és síró
emberek hangjával terhes éjszakába.

Az éj sötét leple súlyos köpenyként ereszkedett a tájra, a csillagokat és királynőjüket, a Holdat is teljesen eltakarták a sűrű árnyak, a felhők. Az este baljós megjelenése sok emberben félelmet keltett, hittek abban, hogy a sötétséggel együtt a Pokol szörnyei is megszállják a világukat, s akiben nincs elég, vagy akinek nem elég erős a hite Isten felé, annak kitépik a lelkét, s magukkal viszik az uruknak, a Gonosznak, az Ördögnek. A kastélyban csak pár gyertya fénye volt a sötétség ellen. Ebben a késői órában már a szolgák is nyugovóra tértek, senki sem volt az épületben, aki zaj forrása lehetett volna. Ezt a szinte nyomasztó csendet az udvaron lévő vészjelző harang kétségbeesett éneke törte meg. 
Tűz. 
Az étert hamarosan hatalmas hangzavar töltötte be. Mindenki felébredt a jelzésre, s próbálta minél hamarabb a kastélyon kívül tudni magát. A szemeim egyből felpattantak és kiugrottam az ágyból, aminek a másik fele üres volt. Nem tudtam Nathan mikor ment el, de a lepedő érintetlensége miatt úgy tűnt fel sem jött. Az ablakhoz siettem, amin kinéztem a füsttel, segítségkiáltásokkal és síró emberek hangjával megtelt éjszakába. Ahogyan kihajoltam megcsapott, a tüdőmbe fúrta magát a füst. Köhögve hátráltam vissza az ablaktól. Minden bizonnyal az egyik szomszédos szoba égett, ugyanis a könyörtelen gáz halálos ölelésbe kezdte fogni az emeleti szobákat, többek között az enyémet is. Felkaptam a legközelebbi rongyot, amit szorosan az orrom és szám elé fogtam. Az ajtóhoz igyekeztem, amit megpróbáltam kilökni. Nem jártam sikerrel, olyan volt, mintha a másik oldalának neki lenne feszülve valami, ami meggátolja a kinyitását.
Nem adtam fel. 

Mielőtt a szemeim lecsukódtak volna megláttam
Nathant, ahogy megjelenik a füsttel telt szobában.

Többször is nekifeszültem az ajtónak, próbáltam különféle tárgyakkal betörni, de az hősiesen tartotta magát, s nem engedte a foglyát kijutni az égő börtönéből. A próbálkozásaim egyre kétségbeesettebbek és gyengébbek voltak. A szobát lassan szinte teljesen betöltötte a füst, a lángok martalékává is egyre több bútor került. Minden egyes lélegzetvételért alaposan meg kellett küzdenem, az orrom és a szám előtti kendő már nem sokat segített, a füst teljesen átjárta, így szabad bejárást szerezve a tüdőmbe. Biztosra vettem, hogy itt lesz a vége az én történetemnek. Nincs elég bátor ember ahhoz, hogy bevesse magát a lángok közé értem. Szédülni kezdtem, a fejem lüktetett, a tüdőm égett, a látásom elhomályosult. Leültem a mindent felemésztő lángoktól legtávolabbi sarokba. Nem harcoltam az eszméletvesztés ellen. Talán, ha nem vagyok magamnál, akkor nem fáj annyira, ahogy a lángok felemésztik a testem. Mielőtt a szemeim lecsukódtak volna megláttam Nathant, ahogyan egy kendővel az arca előtt áttöri magát a makacs ajtómon, ami eddig a fogva tartóm volt, a karjaiba vesz és elindul velem kifelé. Még csak az ajtón érhettünk át, mikor már teljesen eszméletlen voltam, s rongybabaként feküdtem a karjai között.

Napjaink, London

Aaron Williams

Az eltelt perceket, órákat, napokat, heteket azzal töltöttem, hogy Bianca ez időbeli életét

Nem gondoltam volna, hogy képes emlékezni
a 19.századi életére.

feltérképeztem. Legtöbbször a hálószobám ablakából figyeltem, ahogyan kiszáll a fekete Maseratiból, elbúcsúzik a sofőrtől - kinek a kiléte még mindig ismeretlen számomra -, bemegy a hatalmas, modern építésű házukba, majd nem sokkal később megjelenik a szobájában. A függönyeit csak este szokta elhúzni, így a többi napszakban, mikor az említett helységben tartózkodik, nyugodtan szemmel tudom követni. 

Mint minden szombat reggel, a mai sem volt más. Amint az óra hajnali hat órát ütött, a lány már a házuk előtt nyújtott készülve a reggeli futásra. A fekete biciklisnadrág szorosan rátapadt a testére, kihangsúlyozva a formás fenekét és izmos lábait. A felső ruházata egy hosszabb, ujjatlan felső volt, amire felvett még egy szintén fekete Nike pulóvert a csípős reggeli időre való tekintettel. A cipője a szerelése többi elemével ellentétben piros színű volt, rajta egy fehér Nike márkajellel. A haját lófarokba kötötte, így egy kósza tincs sem volt, ami eltakarhatta volna szép arcát. Amint futni kezdett, én is kifordultam a házam takarásából, s pár száz méterre lemaradva a lány után kocogtam. A lány kemény tempót diktált, szerencsére volt kondícióm, így könnyedén tudtam tartani vele az iramot. Mikor megállt, akkor én is lelassítottam, viszont amint megláttam a felé gőzmozdonyként közeledő biciklist, megsokszoroztam a lépteimet, de még így sem értem oda időben. Szerencsére a lány elkerülte az ütközést, viszont csúnyán ért földet. Odaléptem hozzá, s leguggoltam mellé. Az esésére szóló megjegyzésemre adott csípős válasza mosolyt csalt az arcomra. Tehát nem változott, 500 évvel ezelőtt is volt mindenre egy frappáns visszavágása. A tekintete végigfutott az kezeimen, lábaimon, de végül az arcomon lévő sebhelyen állapodott meg. Úgy tűnt, mintha mélyen elmerült volna az emlékek nosztalgikus ölelésében.

- Megmentetted az életemet – A szavak suttogva hagyták el az ajkait. A meglepettséget esélyem sem volt elrejteni az arcomról. Nem gondoltam volna, hogy képes emlékezni a múltban történtekre. Nem tudtam hogyan reagálni, csupán álltam a tekintetét egészen addig, míg a szemkontaktust zavartan meg nem szakította.

– Bocsánat… nem tudom miért mondtam ezt – még mindig kerülte a tekintetemet, az arcáról értetlenség tükröződött. Bizonyára próbál rájönni, hogy miért ugrottak be olyan emlékképek, amikre nem emlékszik, hogy átélte volna őket. Ez pedig megrémíti. – Bernadea vagyok – pillantott rám újra mesés, barna szemeivel. Halvány, szívet melengető mosoly jelent meg az arcán, amiért mindig is teljesen oda voltam. Ő nem azok a nők közé tartozik, akiknek mellet és egyéb idomokat kell villantaniuk a férfiak figyelme elnyerése érdeken. Neki elég volt megmutatni a gyönyörű mosolyát és már el is rabolta a férfiak, sőt még a nők szívét is.

- Aaron – árultam el a nevemet, majd a bokájára pillantottam. – Szabad? – A bólintása után megfogtam a fájó testrészét és finoman mozgatni kezdtem. Mikor az arcán fájdalom tükröződött abbahagytam pár pillanatra, aztán folytattam. – Pihenésre és borogatásra lesz szüksége – Jelentettem ki a nyilvánvalót. Ahhoz, hogy egy rándulás meggyógyítására valaki tanácsot adjon, nem kell orvosnak lenni. – Segítek – mondtam, mikor láttam, hogy próbál felállni. Az egyik karját a nyakam köré fontam, a másik kezemmel a derekát kulcsoltam át és talpra állítottam.

- Nem hiszem, hogy hazáig tudok sétálni – A fájós bokáját próbálgatta, de ahányszor rápróbált nehezedni, felszisszent a fájdalom hatására.

- Csak mond az utat – mondtam, azzal felkaptam az ölembe. Az egyik kezemet a combhajlatai alatt bújtattam át, még a másikkal a háta alatt tartottam.

- Nem cipelhetsz hazáig, nem pár sarokra lakok – makacskodott, miközben egy mosolyt próbált elfojtani.

- Csak mond az utat – ismételtem meg a mondatot nyomatékosabban. Egy sóhajtással beleegyezett, majd elindultam vele a házukhoz. Hagytam, hogy mondja az utat, hiszen nem kell rájönnie, hogy pontosan tudom a lakcímét, ahogyan még sok minden mást is…

Bernadea Ebba Chadda

Miután a házunk ajtaja előtt óvatosan letett a férfi, megtámaszkodtam az ajtóban, hogy tehermentesítsem a fájó lábam. - Nagyon köszönök mindent, amit tettél. – elmosolyodtam, majd amennyire tudtam felpipiskedtem és nyomtam egy puszit a férfi arcára. Az ajkaimmal elidőztem a bőrén, mielőtt elhúzódtam volna.

- Remélem, legközelebb más körülmények között találkozunk – féloldalasan elvigyorodott, egy kacsintás után pedig hátat fordított nekem, s elindult felfelé az utcán. Nem tudtam, hogy miért volt ilyen biztos abban, hogy lesz legközelebb. De valamiért azt éreztem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást. Belöktem a fehér ajtót és beléptem a házunkba.

ooo

Mint egy angyal az ördögök között.

Az egész alakos tükröm előtt álltam és a külsőmet szemléltem. A hajam laza, mégis elegáns kontyba volt kötve. Fehér combközépig érő passzos ruhát viseltem, aminek a mell részénél rózsaminták szerepeltek bőrszín alapon. Nem vittem túlzásba a sminkelést. A kevesebb néha több elv vezérelt. Az arcomra csupán alapozót, egy kevés pirosítót, az ajkaimra halvány rózsaszín rúzst, a szempilláimra pedig spirált kentem. A fehér szettemhez egy szintén fehér platformos magas sarkút viseltem egy fehér-ezüst levéltáskával.

- Kész vagy Bernadea? Csak rád várunk! – Hallatszott apa türelmetlen kiáltása a földszintről. Azért beszélt többes számban, mert Rosemarie is velünk fog tartani a bálra, ahova készülünk.

- Megyek már! – Még egy utolsó pillantást vetettem a külsőmre, fújtam magamra az egyik virágillatú parfümömből, majd szedtem is a lépcsőfokokat lefelé.

- Gyönyörű vagy – Őszinte, büszke mosoly tükröződött apa arcán, aki nagyon elegánsan festett az Armani öltönyében a hozzá illő lakkcipővel.

- Te sem panaszkodhatsz, apa – Odasétáltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. – Nekem van a legjóképűbb apukám – A karjai körém kulcsolódtak, én pedig belesimultam az ölelésébe.

- Na de elég az érzelgősségből. El fogunk késni – Tolt el nevetve magától. Felkapta a Roverünk kulcsát és maga előtt kiterelt minket a házból. Rosemarie már felháborítóan kecsesen lépdelt előttem a fekete tűsarkújában, amihez tűzpiros, egyszerű feszülős koktélruhát vett fel. A begöndörített sötét tincsei zuhatag módjára omlottak a vállára. Gyönyörű nő volt. Apa kinyitotta nekünk az ajtókat, majd miután mindenki elfoglalta a helyét, elindultunk az egyik nevesebb bálteremhez, amit a mai estére egy fejes bérelt ki. Apa egyik keze az egész út során Rose bal combján pihent, amin néha zavarba ejtő módon felfelé merészkedett.

ooo

A bálterem már messziről kivehető volt. A fényűző épület rengeteg milliárdost és milliomost rejtett, ahogyan még több befolyást próbáltak szerezni vagy csupán szórakoztak. Apa természetesen minél több embernek bemutatott Roseal együtt, akit barátnőjének nevezett. Egy idő után már kezdett elég unalmassá válni az egész este, főleg hogy egy korombeli sem volt, akivel elbeszélgethettem volna. Már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy az este nyújtani fog egy kis szórakozást is. Aztán a tekintetem találkozott egy ismerős szempárral.
Tehát az a legközelebb hamarabb eljött, mint azt gondoltam volna.

Aaron Williams

Bernadea volt az esti programom.

Mindenkinek meg kell élni valamiből, attól hogy halhatatlan az ember, még szüksége van a pénzre. Igaz a hosszú évszázadok során már elég nagy vagyonra tettem szert, de nem eleget egy egész örökkévalóságra. A meglévő pénzem segítségével letaszítottam a helyi drogbárót a trónjáról, s átvettem a helyét. Az összes díler nekem felel a városban, ahogyan annak környékén is. Ezekből az üzletekből pedig hatalmas pénzösszegek kerültek a bankszámlámra. Erre az estélyre csupán egy okból jöttem el: biztos forrásból tudom, hogy Bernedea apja is részt fog rajta venni. Könnyedén el tudtam vegyülni a tömegben, a Hugo Boss öltönyöm és a Rolex órám tökéletes álcát nyújtottak. Egyáltalán nem lógtam ki a jelen lévő többi fejes közül. Éppen egy luxusautó kereskedővel beszélgettem a legújabb szerzeményeiről, mikor megláttam a lányt. A fehér ruhakölteményében a feltűzött hajával együtt úgy nézett ki akárcsak egy angyal. Egy angyal, aki alaposan eltévesztette az úti célját, ugyanis öltönybe bújt ördögökkel van körülvéve. Elnézést kértem a beszélgetőpartneremtől, habár az eszmecsere eléggé egyoldalú volt, mivel én csak hallgattam a tag üres szavait. Bernadeáékhoz sétáltam, az apja éppen Rosemarievel volt elfoglalva, ezért megköszörültem a torkomat, hogy megkapjam a figyelmét.

- Aaron Williams, nagyon örülök – kezet fogtam a sötét hajú férfival. A fogása erős volt és határozott.

- Owen Chabba, hasonlóképpen – bólintott. Látszott rajta, hogy csupán az udvariasság végett tesz eleget a bemutatkozási protokollnak. – Ő itt a barátnőm, Rosemarie Hathaway – mutatta be a mellette álló tűzpiros ruhába bújt nőt, akit úgy ismertem akár a tenyeremet. 

Hogy miért? Mert nekem dolgozott. Mivel jobb, ha Owen nem tudja, hogy ismerjük egymást, ezért semmi olyan jelet sem adtam, még metakommunikációval sem, amivel arra utaltam volna, hogy már volt szerencsénk egymáshoz.

- Hölgyem – kezet csókoltam neki, a pillantásom gyorsan tovább siklott a hosszú hajú nőről a férfi mellett álló fiatal lányra.

- Ő pedig a lányom, Bernadea – A lány féloldalasan elmosolyodott és a következő mondatával nem csak engem lepett meg, hanem a másik két embert is, aki érintett volt ebben a beszélgetésben.

- Már találkoztunk. Az érintése felettébb gyengéd. Szinte még mindig érzem, ahogyan a bőre az enyémhez ért – A mondatán az édesapja eléggé megütközött, s kérdő tekintettel nézett hol a lányára hol rám. – Futás közben kiment a bokám… Mr. Williams volt olyan kedves és hazakísért – Miközben beszélt folyamatosan engem nézett. A tekintetével szinte lyukat égetett az enyémbe, az arcán húzódó játékos mosoly pedig csupán még elragadóbbá tette.

Az időközben szóló dinamikusabb zene a végére ért, a helyére pedig egy lassabb került.

Tánc, ami összeköt,

- Remélem, jól táncol – kínáltam fel a karomat a lánynak, aki gondolkodás nélkül elfogadta azt. Bevezettem a tánctérre, ahol meghajoltam előtte, ő pedig szórakozottan pukedlizett egyet. A zene ritmusára kezdtem vezetni a parketten. Az egyik kezemmel az övét fogtam, még a másik a derekán nyugodott. A zene nem írt elő kötelező tánctípust, az a tipikus „összekapaszkodós, lépkedős” lassú szám volt. A lány közelebb húzódott hozzám, így szinte hozzám simult, viszont ez a művelet ellenére sem esett ki a ritmusból. A fejét a mellkasomnak döntötte és mély levegőt vett, minden bizonnyal belélegezte az illatomat. Ez az olyan pillanatok közé tartozott, amit kár lett volna elrontani a szavakkal, a beszéd hangjával. Nem is tudom hány számot táncolhattunk végig, abban biztos vagyok, hogy nem is egyet, de nem is kettőt. Az emberek folyamatosan cserélődtek körülöttünk, ahogyan a falon függő aranyozott óra is egyre későbbi időpontot mutatott. Ezt a képet a lány telefonjának hangja szakította meg. Mintha az ébresztőórája csörgése riasztotta volna fel egy szép álmából, Bernadea lustán a táskájába nyúlt a fáradhatatlanul jelző mobilért. Nem fogadta a hívást, hanem a lezáró gomb dupla lenyomásával megszakította azt.

- Sajnos megérkezett a tök hintóm, amit hat gyönyörű szürke andalúz húz, viszont ha nem sietek, akkor a hintó közönséges tökké, a lovak pedig egerekké változnak – Adta elő maximális átéléssel a Hamupipőke egy jelenetét.

- Ez esetben kikísérem, nehogy elhagyja az üvegcipőjét – Féloldalasan elmosolyodtam és levezettem a tánctérről. Bernadea elbúcsúzott az édesapjától, majd Rosetól is. Ahogy lesétáltunk a bálterem bejáratához vezető megannyi lépcsőn egy piros Mini Cooper gurult elénk, aminek három utasa volt; a vezető, egy barna középhosszú hajú lány, aki görcsösen szorította a kormányt és nem volt hajlandó levenni a szemét az útról még akkor sem, mikor a járműnek leállította a motorját. Az anyós ülésen egy szőke hosszú hajú lány foglalt helyet, akinek a fehér arca kipirult a már elfogyasztott alkohol hatására. Félig kihajolva a lehúzott ablakon énekelte torka szakadtából a Say Geronimót, szörnyen hamisan. Ahogyan a Cooper hirtelen lefékezett, a lendülettől bevágta a fejét az ablakkeretbe. A fájó testrészét dörzsölgette húzódott vissza a kocsiba, s kötötte be magát. A hátsó ülésen egy szintén barna hajú, magas lány foglalt helyet, akinek a szája résnyire volt nyitva, az alsó ajkai szinte lógtak. Komolyan meredt maga elé. Bernadea egy széles mosollyal odaintegetett a barátnőinek, majd felém fordult.

- Akkor legközelebb – a mosoly nem halványult az arcán, mikor rám nézett. Készségesen lehajoltam hozzá, hogy nyomni tudjon egy puszit az arcomra. Vagyis fogalmazhatnék úgy, hogy a számra, ugyanis az ajkai célirányosan az enyémeket érintették.

- Már alig várom – Figyeltem, ahogyan odasétál a Cooperhez, majd beül a hátsó ülésre arrébb paterolva az ott bambuló lányt. A mini vezetője csupán második kísérletre tudott elindulni, mert az első próbálkozásnál az autó egy lefulladás kíséretében csúfot űzött vele.

Addig a lépcsőknél álltam, még el nem tűnt az éjszakában a piros lökhárító, majd beültem az Aston Martinomba és haza vezettem. Én csupán azért jöttem el erre az estélyre, hogy találkozzak a lánnyal. Ezzel a találkozással pedig az esti programom is teljesült.